09.03, csütörtök
A tanárok kő keményen belecsaptak a lecsóba, mivel ma és az
előző estéken nem sorozatmaratont tartottam, hanem este héttől kilencig
tanultam. Ma is szokásos reggel volt.
Szokásos unalmas tanítás. Szokásos hazamenés. Szokásos ebédelés. Szokásos
torna. Szokásos hazaérés után szokásos fürdés majd vacsora. Majd nem szokásos
Messenger csipogás. Vagyis a Mess mindig csipog, de ma még nem csipogott
egyszer se, mivel szerintem mindenki az egyik ma kezdődő tehetségkutatót nézte.
Nem értem mit esznek ezekbe a műsorokba. Én szívesebben megnézek egy Agymenők
évadot, mint, hogy nézzek egy csatornát, ahol mindegyik öt percben fél órás
reklám van. Tehát visszatérve a témához csipogott a Mess. Geri írt. Majdnem
kiugrottam a bőrömből, annyira örültem neki.
Geri Kiss: Csá
Rebi Hallár: Te nem nézed azt a gagyi tehetségkutatót?
Geri Kiss: Basszus a középsős húgom nézi azt.
Rebi Hallár: Kábé azoknak való.
Geri Kiss: Hát, ja.
Rebi Hallár: Hát-tal nem kezdünk mondatot!
Geri Kiss: Szted érdekel?
Rebi Hallár: Nem?
Geri Kiss: Bingó! Micsi?
Rebi Hallár: Edzésen voltam, fürödtem, vacsiztam, most meg
veled csetelek. És te?
Geri Kiss: Az, jó.
Nekem kosár volt háromtól ötig, utána meg lementünk bmxezni a parkba
Benével meg Zolival.
Rebi Hallár: Egészségetekre.
Geri Kiss: Köszi. Kapcsolj a tehetségkutatóra most!
Rebi Hallár: Ok. – Majd bekapcsoltam a tv-t. Egy kislány énekelte az I will always love
you-t olyan szépen, hogy leírhatatlan. – Vmi őrület milyen jó ez a csaj.
Geri Kiss: A nagyobbik húgom osztálytársa a lány.
Rebi Hallár: Nagyon imádni való! De a hangja…
Geri Kiss: Le a kalappal az előtt, aki felkészítette.
Rebi Hallár: Egyetértek. Most viszont lépek, mert valaki
csenget.
Geri Kiss: Oksa. Szeva.
Rebi Hallár: Szia!
Gyorsan elmentem a fürdőbe egy köntösért, mivel szerintem
senki sem kíváncsi egy elnyűtt pólóban lévő lányhoz. Miután felvettem a
ruhadarabot, lesántikáltam a lépcsőn, hogy kinyissam az ajtót.
-
Gyere be, és mondd el mi a
baj, mert látom rajtad, hogy nem oké valami! – adtam ki a parancsot az előttem
álló barátnőmnek. Alig, hogy belépett a
házba sírógörcsben tört ki. Nagyon mélyről jöhetett neki, mivel percekig, csak
sírt, sírt és sírt. Három perc múlva megszólalt.
-
El fognak válni a szüleim –
szipogta, majd tovább folytatta a sírást.
-
Figyelj, ha van kedved, akkor
ideköltözhetsz. Apa úgyis csak pár hét múlva jön – próbáltam nyugtatni.
-
Köszi. Szerintem élni fogok a
lehetősséggel.
-
Rám mindig számíthatsz –
vigasztaltam tovább.
-
Nem nagy kérés, hogy hadd
maradhassak nálatok éjszakára? - nézett
rám piros kisírt szemeivel.
-
Nyugodtan maradj. Csokit,
csipszet és hasonló nyalánkságokat a konyhába balról a második szekrényben,
italokat a hűtőben az alsó polcon találod.
Mindjárt hozom a pizsipartihoz a kellékeket. Érezd otthon magad! –
mentem fel a lépcsőn, onnan pedig egyenesen a mindenes szobába az önfelfújós, 2
személyes matracért. Ezt levittem első körben, másodikban pedig az ágyneműt
szállítottam egy szinttel lejjebbre.
Mikor végeztem az ágyazással bementem a konyhába, ahol Kata már a
második Milka csokiját ette. Én is vettem egyet a konyhaasztalra kikészített
kupacból. Szerencse, hogy múltkor
bevásároltam belőle, mikor a Tesco-ba akciós volt. Még egy óráig csak ültünk
ott csendben, és majszolgattuk a csokit. Nem válogattunk milyen ízesítésű, csak
ettük. A csendet a telefonom csergése törte meg. Megláttam a kijelzőn azt a nevet, hogy Kata
anyukája.
-
Anyukád hív.
-
Hazudj neki. Mondd azt, hogy
elmentem sétálni a Ligetbe.
-
Ok. – Majd felvettem a
telefont. – Szia!
-
De jó hallani újra a hangodat
Rebeka! Nem tudod merre van most Kata?
Jajj, belecsaptam a részletekbe. Na, tehát az a helyzet, hogy délután jöttem
haza a munkahelyemről, és láttam az apját egy másik nővel kézen fogva sétálni.
- Majd ő is elkezdett sírni, és szipogva folytatta tovább. - Májusba lett volna, a 15 éves házassági
évfordulónk el tudod te ezt hinni? És utána hazajöttem. Megvártam míg hazaér,
ja és ő elvileg akkor értekezleten volt, és csak vacsora végén vontam kérdőre,
és akkor a szemembe mondta, hogy el akar válni. Kata akkor elviharzott valahova,
mi pedig veszekedtünk egy sort, majd megbeszéltük, hogy akkor beadjuk a
válókeresetet. Nem tudod, hogy hol lehet?
-
Szerintem ott van, ahol
szokott lenni, ha ki van akadva. És őszintén sajnálom.
-
Pontosabban?
-
Ha arra gondolsz, hogy
pontosabban hol lehet, akkor arra csak azt tudom mondani, hogy a Ligetben.
-
Hogy mert elmenni a város
másik felére kíséret nélkül?
-
Nem tudom. Szerintem menj el,
és keresd meg. Szólj, ha találsz
valamit!
-
Rendben. Köszönöm a
segítséget!
-
Szívesen – és letettem.
-
Ezt megúsztuk! – sóhajtott
Kata.
-
Nos, mivel úgy döntöttél,
hogy nálunk fogsz lakni, ezért a tancuccaidat, a ruháidat és a többi dolgodat
át kellene hoznunk. Szerencséd, hogy elcsaltam a város túlfelére. Most még
együnk meg egy csokit, utána meg felhívom, hogy hol van. Oks? Meg az apádat is.
-
Igen – nézett rám nagy,
piros, kisírt és könnyel teli szemmel. Miután megvolt a terv, ami hála a
magasságosnak ballaszt nélkül sikerült, tehát a szülők nem voltak a laskásuk
közelében, én gyorsan felvettem egy szoknyát, a hajamat kontyba fontam, és már
indulhattunk is. Kevesebb, mint öt perc alatt oda is értünk. Katához szerencsére hozzá van nőve a kulcsa,
úgyhogy gond nélkül be tudtunk menni a lakásba. Gyorsan ő összepakolta a
piperecuccát és a tankönyveit és füzeteit, addig én a ruháit válogattam, és
tettem be a bőröndbe. Ezzel is öt perc
alatt elkészültem.
-
Viszek magammal valami pénzt.
Mindjárt jövök. Addig légyszi pakold el a laptopom! – lépett ki a szobája ajtaján
Kata, majd becsukta maga után az ajtót.
-
Oké. – Miután összepakoltam a
készüléket leültem az ágyára, és elgondolkoztam azon, hogy milyen jó volt
nekem, hogy én abba „születtem bele,” hogy csak az apám van, és az anyámat csak
párszor láttam, és látom egy évben.
-
Gyere, menjünk gyorsan,
nehogy összefussunk az anyámmal vagy az apámmal – nyitotta ki az ajtót, és a
laptoptáskáját a vállára akasztotta, a bőröndjét pedig húzta maga után.
-
Siessünk! – sürgettem. –
Nehogy nem kívánatos személlyel találkozzunk!
-
Menjünk!
A társasházból gond nélkül kiértünk. Az utcán is pásztáztuk a kocsikat és a
járókelőket rendesen, nehogy összefussunk a szüleivel. Már éppen sóhajtottunk fel, hogy nem találkoztunk
senkivel se, mikor egy újabb kocsi kanyarodott be, ami nem volt másé, mint Kata
anyjáé. Gyorsan megfordultunk, hogy ne vegyen észre minket. Ez a tervünk meghiúsult, mivel dudált egyet,
és elkezdett integetni.
-
Futás! – kiáltott fel Kata,
és, mint az őrültek futni kezdtünk hozzánk. Házunkhoz három percen belül
zihálva futottunk be a házunk kapuján. A
lakáskulcsom a táskám külső zsebében volt, így hamar megtaláltam. A házba
beérve Katából újra kitört a sírás. Nem szóltam hozzá pár percig, csak
megfogtam a kezét, odavezettem a konyhaasztalhoz, hogy üljön le, odaraktam elé
pár tábla Mikát, én pedig elkezdtem kipakolni a cuccait. A ruháit a vendégszoba
gardróbjába, a laptopját a nappaliban lévő dohányzóasztalra, a piperedolgait a fürdőbe, a tankönyveit és
füzeteit pedig a szobám egyik üres polcára raktam. Miután ezekkel végeztem elmentem le, hogy
ellenőrizzem hogy van a vendégem.
-
Kata, hogy vagy? – kérdeztem,
miközben lementem a lépcsőn.
-
Kösz. Jól.
-
Nézünk valami filmet?
-
Aha.
-
Van egy nagyon jó film. A két
Lotti. Ismered?
-
Azt ki nem ismeri?
-
Na, akkor az jó lesz. Csak
nem a tradicional változat, hanem valami átirat.
-
Mindegy.
-
Gyere, fürödjünk le aztán
nézzük meg. Te kezdd, mert addig én kikeresem a DVD-t.
-
Oké.
-
Törölköződet bevittem a
fürdőbe. Ott lóg a fogason.
-
Köszi!
Ezzel felment a
fürdőbe, én pedig előkerestem a DVD-t. Tíz perc múlva már pizsamában, laza
kontyba felkötött hajjal jött le a lépcsőn Kata.
-
Most rajtad a sor.
-
Indulok is.
Miután én is olyan állapotba kerültem, mint Kata lementem,
hogy csináljak popcont. Ez a tervem meghiúsult, mivel Kata már ott ült a
kanapén, és kettő nagy popcornos tálat tartott a kezében, és várt rám.
-
Akkor indulhat a buli? –
érdeklődtem.
-
Persze!
Odamentem a tv-hez, bekapcsoltam, és elkezdtük nézni a
filmet. Közben fejenként 3 adag popcornt megettünk. A film közben pedig mind a
ketten elaludtunk.
